A hiperbár terápia története

Cikkünk egy lenyűgöző időutazás során nyitja meg a történelem lapjait, hogy feltárja a hiperbár terápia eredetét és fejlődését, amely terápiás módszer ma csodálatot és elismerést vált ki az egész világon. A primitív oxigénnel töltött kamrákkal végzett első szerény kísérletektől a kifinomult modern hiperbár kamrákig a hiperbár terápia hosszú utat tett meg, amelyet innováció és figyelemre méltó felfedezések jellemeznek.

Ebből a cikkből kiderül, hogyan vált abból, ami évszázadokkal ezelőtt tudományos érdekességnek indult, alapvető terápiás megoldássá, amely képes gyógyítani, megújítani és életeket menteni.

A hiperbár terápia kezdete

A hiperbár terápia első dokumentált alkalmazása 1662-ben volt, amikor Henshaw fizikus egy egyirányú szelepek rendszerét használta, amely megváltoztatta a légköri nyomást egy hermetikusan lezárt kamrában, amelyet "Domiciliumnak" neveztek. Tudományos érvelés nélkül akkoriban arra a következtetésre jutott, hogy a magas légnyomás bizonyos akut állapotokat orvosol, míg az alacsony nyomás kedvező eredményeket hoz a krónikus betegségekben. A "Domicilium" segítségével Henshaw az emésztés javítását és a tüdőbetegségek megelőzését tűzte ki célul a környezeti nyomás manipulálásával, de az oxigénkoncentráció növelése nélkül.

19. századi felfedezések

Az 1830-as évek elején Franciaországban visszatért az érdeklődés a hiperbár terápia iránt. Az első, aki hiperbár kamrát épített, Junod francia fizikus volt. Ez a feltaláló Watt gőzgépét használta 4 atmoszférára, és tüdőbetegségek kezelésére használták. Junod úgy beszélt találmányáról, mint "sűrített levegős fürdőről", és azt állította, hogy elősegíti a szervek és az agy vérkeringését, így jobb általános egészségi állapotot hitt.

Innentől kezdve a szobák egyre összetettebbek lettek. Taberie egy gömb alakú pneumatikus kamrát épített 2 vascsővel, az egyik a hidraulikus kompresszor által termelt gőz nyomását, a másik pedig a szellőzést biztosítja. Épített egy előkamrát is, amelyen keresztül az orvos a nyomás megzavarása nélkül tudott be- és kilépni.

Lange hengeres kovácsoltvas szobát épített, amelyben 4 fő volt. A légáramlás szabályozására szolgáló eszközzel volt felszerelve, hogy az egyenletes áramlásban jöjjön, ne egymást követően, mint a korábbi modelleknél.

Ugyanebben az időszakban a Leigib által épített szoba 3 szobából állt, melyek mindegyike 3 fő elszállásolására alkalmas. Egy előkamra kötötte össze mind a 3 kamrát, és nyomásszabályozóként is szolgált, hogy a pácienst ne érintse a hirtelen nyomásemelkedés. A hőmérséklet és a nyomás egyénileg szabályozható.

1837-ben a Pravaz felépítette a legnagyobb, 12 férőhelyes túlnyomásos kamrát, és tüdőbetegségeket, például tuberkulózist vagy gégegyulladást, de kolerát, kötőhártya-gyulladást vagy halláskárosodást is kezelt.

Fontaine francia sebész 1876-ban létrehozta az első mobil hiperbár műtőt. A magas nyomás elősegítette a sérvek csökkenését és enyhítette a betegek tüdőproblémáit. 3 hónapon belül 27 műtétet hajtottak végre sikeresen hiperbár környezetben.

Paul Bert francia fiziológusnak és politikusnak, akit az űrgyógyászat megalapítójának is tartanak, szigorúbb kezelési protokollokat hoztak létre. Azt tanulmányozta, hogyan reagál a szervezet a magas légkörre, majd a gyors dekompresszióra. Kutyákat használt ehhez a kísérlethez, és észrevette, hogy hosszabb ideig tartó, 1-2 órás dekompresszió esetén a túlélési arány 100%.

Hiperbár kamra az első és a második világháborúban

Az első világháború alatt Dr. Cunningham 1921-ben hiperbár kamrát épített a spanyolnátha áldozatainak kezelésére. Figyelemre méltó javulást figyelt meg az így kezelt betegeknél, különösen azoknál, akik cianotikus vagy kómában voltak. Segített olyan betegségek kezelésében, mint a szifilisz, a magas vérnyomás, a cukorbetegség vagy a rák.

Henry H. Timken anyagi segítségével megépítette a világ legnagyobb túlnyomásos kamráját. 5 emelete volt, minden emeleten 12 szoba, és szállodaszerűen felszerelt.

Az Amerikai Orvosi Szövetség felkérte az orvost, hogy érvényesítse a hiperbár terápia hatékonyságára vonatkozó állításokat, de ő nem akart együttműködni, ezért a helyiséget lebontották.

Az első és a második világháború felgyorsította a hiperbár orvoslás fejlődését, rávilágítva annak szükségességére és hatékonyságára a háborús sebek és egyéb betegségek kezelésében. A hiperbár oxigénkamrákban végzett kezelések csökkentik a mortalitást és jelentősen javítják a sebgyógyulást.

Az állapot, amely felgyorsította a hiperbár orvoslás fejlődését

A dekompressziós betegség, amely a nyomás hirtelen változásaihoz kapcsolódik, talán leginkább katalizálta a túlnyomásos gyógyászat fejlődését, mert megnyitotta az utat a túlnyomásos oxigén és a kapcsolódó technológia terápiás előnyeinek felismeréséhez.

A dekompressziós betegség első dokumentált esetei az 1840-es évek elején fordultak elő, amikor Jacques Triger két bányász esetét figyelte meg, akik nyomás alatt keszonban dolgoztak, reumás és izomfájdalmak alakultak ki náluk, ezt az állapotot később dekompressziós betegségnek nevezték el. .

Mi az a dekompressziós betegség?

Amikor az úszók vagy búvárok visszatérnek a felszínre, a vérben lévő nitrogén gázbuborékok formájában kerül a szervezetbe. Minél gyorsabb az emelkedés, annál nagyobb lesz ezeknek a buborékoknak a száma. Ezek a nitrogénbuborékok dekompressziós baleseteket okozhatnak, amelyek súlyosak és súlyos egészségügyi problémákat okozhatnak. A tünetek az ízületi és izomfájdalmaktól a neurológiai problémákig vagy extrém esetekben akár halálig is terjedhetnek.

A hiperbár terápia a magasabb nyomásnak való kitettség révén csökkenti a gázbuborékok méretét és elősegíti azok eliminációját, enyhíti a tüneteket és megelőzi a szövődményeket. Az idő múlásával a hiperbár gyógyászat más állapotok kezelésére is fejlődött, a háborús sebektől az égési sérülésekig és a szén-monoxid-mérgezésig, innovatív megoldásokat kínálva és javítva a betegek életminőségét.

A túlnyomásos oxigénkezelés megértésének fejlődésével felfedezték, hogy a túlnyomásos kamrák nemcsak a dekompressziós betegség kezelésére használhatók, hanem más betegségek kezelésére is.

Hiperbár terápia manapság

John F. Kennedy elnök babájának kezelése után a közvélemény érdeklődése jelentősen megnőtt a hiperbár terápia iránt.

Koraszülött, és légzési distressz szindrómában szenvedett. Azonnal a Bostoni Egyetemi Gyermekkórházba szállították speciális orvosi ellátásra, ahol az orvosok az életét megmenteni próbálták hiperbár terápiával kezelni. Abban az időben a hiperbár terápiát fejlesztették ki és próbálták ki különféle újszülöttkori állapotok kezelésére, többek között a szövetek oxigénellátásának javítására és a légzési rendellenességek kezelésére.

1962-ben Dr. Smith és Sharp felfedezte a szén-monoxid-mérgezés kezelésének előnyeit. Azt javasolták, hogy azok, akiknek karboxihemoglobinszintje meghaladja a 25%-ot, sürgősen végezzenek egy 90 perces kezelést 3 ATA légköri nyomáson, majd további 2 vagy 3 kezelést a teljes gyógyulás érdekében. Így az Egyesült Államok nagyobb egyetemi központjaiban hiperbár kamrákat kezdtek telepíteni.

Az egyetemi központok megnövekedett helyiségszáma olyan tanulmányokhoz vezetett, amelyek más körülmények között is hasznosíthatók. A hatékonyságot osteomyelitis, stroke-os betegek, sclerosis multiplex, halláskárosodás, szívinfarktus és számos központi idegrendszeri betegség esetén igazolták. A mai napig az FDA és az UHMS jóváhagyta a terápiát több tucat körülmény esetén történő alkalmazásra, és a lista az új kutatásokkal bővül

Következtetés

Ahogy nőtt az érdeklődés a terápia előnyei iránt, úgy nőtt a hiperbár kamrák gyártása is. Ha kezdetben kezdetlegesek voltak, most úgy tervezték, hogy költséghatékonyak legyenek, nem foglalnak sok helyet, és mindenekelőtt rendkívül biztonságosak a betegek számára.

A hiperbár terápia alkalmazásai kiterjedtek az olyan állapotok kezelésében, mint a krónikus sebek, égési sérülések, szöveti nekrózis, mérgezés, búvárbalesetek és egyéb egészségügyi állapotok.

Jelenleg a hiperbár terápiát az orvosi szakterületek széles körében alkalmazzák, beleértve a lágyrész-betegségek, neurológiai állapotok, cukorbetegség szövődményeinek és egyéb egészségügyi problémák kezelését. Ezenkívül a hiperbár terápia a sportorvoslás fontos lehetőségévé vált, mivel a sportolók sérüléseiből felépülésére és a teljesítmény javítására használják.

A hiperbár terápia non-invazív és fájdalommentes kezelésként egyre több elismerést nyer jótékony hatásai miatt. Legyen szó alacsony gyógyulási prognózisú agyi vagy idegrendszeri betegségekről, vagy a fizikai edzés utáni lábadozásról, a terápia az orvostudomány kiegészítője, látványos eredménnyel.